Május elseje

 

A Gárdonyi Géza teret akkoriban Lenin térnek hívták. Szentigaz, hogy a Bazilika kora délutánonként

súlyos árnyékot vetett a térre, beleértve a városi pártbizottság sarki épületét is, de a tér közepét

uraló Lenin szobor erre mélységesen fittyet hányt.

A nagytemplomnak háttal, az ellenkező irányba fordulva beszélt a pulpitusról – alkalmasint épp

kelet felé, ahol pedig már nem volt kit megagitálnia. Bal kezére támaszkodva, meggyőző

határozottsággal állt szószéke mögött, jobbjával épp rámutatott a dialektikus materializmus lényegére és papírgalacsinként gyúrta össze az ideológiai ellenérveket.

………..Szerettük Lenin apánkat és hittünk benne. Már az is tetszett, hogy tejjel írt titkos leveleket és állítólag jóságos volt.

​

Vlagyimir Iljics tekintetét szinte belefúrta a Gárdonyi Géza színház homlokzatába. Ez utóbbi csak az önmegtartóztató városi politikának köszönhette változatlan nevét, mely úgy tűnik belátta, hogy az Egri Csillagok írója, a város híres szülötte is érdemel valamit. Ha nincsenek ezek a lokálpatrióta, szellemiekben előttünk járó, a nép érdekeit és kívánságait szívükön viselő vezetőink, könnyen l.e.n.i.n.t betűztük volna reggelente az iskolába menet.

 

Szóval Lenin elvtárs fegyelmezetten szónokolt, de tekintete elkalandozott. Pikáns, már-már obszcén eleme volt Egerben a hatvanas évek városi pletykájának a tér másik alakjának kacér flörtje Vlagyimir Iljiccsel.

A nagy pártvezér – mondták szüleim – térre helyezését követően hirtelen balra nézett és rögvest beleszeretett Kőborcsába, a tekintélyes méretű, ledér öltözetű mészkőlányba. Az érzés abszolút indokolt volt, hisz a félmeztelen, ledér hölgy arányai leginkább egy oroszosan erős termetű gyévocskának feleltek meg. Dús keble, húsos fara, izmos vádlija, kontyba tűzött haja pontosan tükrözte az orosz férfiember vágyait.

Az esetet egy titkárnő figyelte ki a pártiroda arra néző emeleti konyhaablakából, miközben omniából főzött kotyogós kávét a hétfő reggeli eligazításhoz. ledobta a csészéket és berohant az elvtársakhoz, jöjjenek nézzék meg mi van kint. De Lenin addigra már újra keletnek nézett.

Az apparátus szerint a dolog láthatólag viszonzatlan maradt Borcsa részéről, és persze ellentétes volt a pártfegyelemmel, így Borcsa a kőágyával együtt hamarosan átkerült a Népkertbe, egykori nevén Érsekkertbe, Lenin elvtárs pedig ismét a villamosítás terveivel izgathatta testét és szellemét.

 

A történet azonban itt nem ért véget, … A Népkert közepén évek óta ott álldogált Iván, a hős orosz katona. Lábazata akkora volt, hogy járni tanuló gyerekek két kör után hanyatt dőltek a fűben és onnan lesték a kétarasznyi bronz csizmákat. Iván, kezében dobtáras géppisztollyal, testén súlyos katonakabáttal hosszú ideje a vasútállomás felé tartott súlyos léptekkel.

Borcsára – úgy hírlik – hamar szagot fogott és éjszakáról-éjszakára, fokról-fokra fordult el észak felé a patak irányába, mintha eltűnődne: tovább menjen-e az Alföld felé, vagy forduljon netán vissza a hegyek, a Bükk és persze a szoborlány felé.

Az éber városvezetők tanácstalanok voltak, az mégse járja, hogy havonta daruzzanak a városban egy félmeztelen kőnőt, már így írt róluk a Népszava és letelefonált a megyéről Kiss elvtárs.

így hát annyi történt, hogy Borcsa és Iván közé sűrű növényzetet, fűzfákat, bokrokat ültettek. A fél kertészet ott sürgölődött hajnaltól.

 

Eger május elsejéken díszbe öltözött. A dísztribün Lenin mellé került a térre, a felvonulás pedig a Lenin úton haladt végig. A dicsőséges helyi ipart akkoriban leginkább a Dohánygyár és a kőolajipar képviselte. Édesapám az egri kőolajnál dolgozott (nem szégyellem párttitkár volt, a nagyon becsületes fajtából, aki még egy vacak kertes házat vagy legalább egy skodát se intézett magának), viszont én rendre, büszkén ott ülhettem a felvonuló, nagy orosz Zil fülkéjében, a sofőr mellett. A platón, éveken keresztül egy gyerekfúrótorony díszelgett, tetején pedig az ötágú vörös csillag. Mindehhez már csak papírzászlókat és lufikat lobogtató gyerekkezek kellettek, és besoroltunk a Bazilikánál várakozó, felvonuló tömegbe. A szentháromság Egerben, Lenin és a tere körül átlényegült 3 KKK-vá: kommunizmus, katolicizmus és kultúra.

 

Iljics bácsi egykoron azt mondta: kommunizmus= szovjethatalom + az egész ország villamosítása.

A mosolygó tömeg és a feszesen álló tribün lelkesen tapsolt a büszke felvonulóknak. A teret betöltötte a hatvanas évek friss lendülete, a jövőbe vetett hit és a májusi langymeleg (a Fő utcán már lehetett kapni kínai kord farmeröltönyt, a limópor pedig 3 féle ízben csillogó ezüsttasakban került a polcokra).

Dübörgő Zilünk legördült a Bazilika oldalából és ráfordult a Lenin útra. A platón 2 markos bányászlegény teljes védőfelszerelésben, sisakban őrizte a tornyot. A tér közepén bekövetkezett a katasztrófa. Az autó hirtelen rántással megállt. A torony éke, a csúcsán ágaskodó vöröscsillag beleakadt a a villamos vezetékekbe. A jelképek allegórikusan egymásnak akaszkodtak, az elvtársak rohangászni kezdtek, a hangszórókból fojtott bassza meg, az a kurva csillag, az istenit neki, Lajos csinálj már valamit… hallatszottak, amíg aztán Pető Matyi bácsi felszaladva a toronyba ki nem szabadította a vöröslő csillagot és a hatalmas ZIL még hatalmasabb motorja újra felbőgött a tribün előtt, a Lenin úton.

A nép vezérei elővették ünnepileg vasalt zsebkendőiket és megtörölgették a homlokukat, aztán fújtak egyet és újra integetni kezdtek a tömeg felé

Az elvtársak napokig remegtek, micsoda nagy baj volt készülőben azon a fényes tavaszi délelőttön.