A Magas-Tátrát már gyerekkoromban megismertem. Egerből mentünk vonattal Poprádig, ahol aztán átszálltunk a kis pirosra. Imádtam a szagát, színét, hangulatát. Hol együtt a család, hol anyámmal és nagyanyámmal, máskor apámmal. Egy alkalommal anyám hősé vált a szememben: pokoli tériszonya volt (egy cseppet azért örököltem belőle) de vállalta a budai libegő formájú felvonót, ami persze közel 100 méteres magasságokban szelte át a mély katlanokat. Ez már önmagában remegéssel töltötte el szegényt, de aztán amikor megálltunk félúton (gyakori élmény arrafelé azóta is) és csendben libegtünk a semmi fölött percekig, édesanyám sírni és pánikolni kezdett, ami a lábából induló görccsel folytatódott. Lefelé persze már gyalog jöttünk.

Az egyetem utáni hetes túrán ismertem meg igazán a Tátra titkait: minden nap 10-12 órás túrákon szeltük át a hegyeket és a lengyel oldalról a késő esti buszokkal értünk vissza Ótátrafüredre és még félálomban pakoltuk össze a másnapi hátizsákot, miközben mohón ittuk a 12-es poprádit és majszoltuk a hazai gyulait.

A túrák úgy 1000 méter tszfm körül kezdődtek és a 2300-2500 méteres hágókon túl vagy ismét délnek fordultunk, vagy a lankásabb lengyel völgyeken át jutottunk le valamelyik lenygel vagy szlovák faluba. Útközben a növényzet és az állatvilág páratlan változatosságot mutat, a fenyvesekből a törpefenyőkön át a csupasz sziklákig, melyek északi zugaiban őrült símániákusok csúszkálnak a pár száz méteres hófoltokon. 

Az egyik legszebb és leghosszabb út Ótátrafüredtől vezet át Javorinába. Az 1978-ban kiadott, és túráit, leírásait tekintve ma is aktuális turistavezető kiskönyv szerint ez egy 9 és fél órás túra. (A Tátrában nem áll neki minden második szervezet és rak ki okkal-ok nélkül turistajelzéseket, amelyek közül számos szarul van kifestve és főként nem pakolják folyton arrébb az utakat tulajdonviszonyok változása miatt, ahogy ez ma nálunk zajlik).

A Tátárban csak bakancsban lehet életben maradni, minden más csuka, legyen bármilyen kényelmes sport vagy futócipő gazdája halálra van ítélve, mert az ösvények kővel kirakottak és gyakori a becsúszott a lábam a vizes hasadékba. .. és ott fent - közel az istenekhez - mágikus a hangulat, akkor is, ha rettenetes vihar csap le ránk, ami egyrészt gyakori, másrészt 5 perc alatt hoz hirtelen váltást. Ezért kell egy könnyen előkapható, bokáig érő esőkabát. 

Kedvenceim a tátrai serpák (fotó), akik 2-3 söröshordóval a hátukon járják az ösvényeket naponta akár többszös is, mert olyan itt nem lehet mondani, még 2500 méternél sem, hogy pivo nyemam.

Egy kiadós nap után leülni a kis piros vmelyik állomására, Tatran sört kérni a poprádi sörgyár hordóiból, a csúcsok felé bámulni büszkén, hallgatni a helyiek vidám beszélgetését és aztán tátott szájjal aludni az ablakon beáramló hűvösségben - nagyon szeretem.

Legutóbb tavaly voltunk, őrült terepfutókkal versenyeztünk, kinek fogy el hamarabb a lélegzete. Muszáj idén ősszel is  elmenni, legalább 2-3 napra. (akinek van kedve írjon menjünk együtt)