Talán Márai írta valahol, hogy milyen butaság utazni és bizonyos emberekre ez valóban igaz. Azokra, akik nem élményeket, új arcokat, hangokat, szagokat keresnek, pusztán csak dögleni és enni akarnak a tengerparton. Egyszer Mexikóváros repterén futottam össze egy magyar párral - nem egyediek ők - akik furán néztek rám és a hátizsákomra, minek járom körbe Mexikót. Ők évek óta járnak ide, átszállnak a fővárosban és 2 hetet töltenek Acapulcoban. ugyanazon a  strandon, hotelben, étteremben. 11 ezer km egy szép strandért, hát ők tudják.

Zárába megyünk nemsokára és készülünk: bicajok, búvárszemüvegek, békalábak, vízhatlan kamera a tenger fenekéhez, de egyúttal túracuccok is, mert a Paklenica nemzeti park 1700 méteres mészkövei, kanyonjai nagyon izgatnak, ahogy a Pág sziget 100 éves olajfái és a Zára városát körbevevő millió kis sziget  és falucska is.  

Tavaly Zengg városát és környékét jártuk körbe és szomorúan-vidáman vettem itt is tudomásul, hogy a tengeri népek mennyivel egészségesebbek, vidámabbak és persze szenvedélyesebbek, ami aztán gyakrabban vezet harcokhoz, de az meg - akárhogy is - része az emberiség mindennapjainak. Nehéz megérteni, hogy amikor a dalmát korcsmáros meghív egy sörre, abban - a jó üzleti szellemen túl - valóban kedvesség lakozik, ahogy egy igazi spanyol Jamón bárban is a pultosé minden harmadik kör sör és tapas.

​